A 80-as években találkoztam vele először. Még kislány volt, 4-5 éves lehetett. Ült a kád szélénél a kissámlin és keservesen sírt. Siratta a két harcsát, akik úszkáltak a tizenöt centis vízben, várták a sorsukat. Az ünnepi ebéd. Sírt és csak azt hajtogatta, hogy „meg fogtok halni, tudjátok, hogy meg fogtok halni?” Kíváncsi is volt. Pár órával később a folyosó fordulóból leste a haláltusát, ahogy anyukája fejbe vágta őket és azok küzdöttek, vonaglottak. Az érzés egész nap elkísérte, nem ment ki a konyhába. Ha mégis, belesett a mosogató tálcába és nézte a lefolyón fennakadt nyomok csillogását és összeszorult a szíve. Volt, hogy a szegedi Úszóházon a deszkák között lesve követte nyomon egy – a tartó hordók közé beszorult – nagyobb méretű ponty áldozatom bomladozását. Kíváncsi volt. Rám. A család rendszeresen vágott csirkét, disznót, én mindig ott voltam és szomorúsággal figyelt.
A nagymamája halála volt a következő állomás pár évvel később, akkor kegyes voltam, hamar elmentem a nagyiért, mialatt ő a téren játszott. A lányt nem érintette olyan mélyen ez az érkezésem, az állatokat jobban megsiratta. Lehet fel sem fogta. Pár nappal a látogatásom után anyukája ült a kád szélén, és sírt. Ott, ahol évekkel azelőtt a harcsák úszkáltak. Kérdezte tőle a kislány, miért sírsz? És ő mondta azért, mert szomorú az anyukája miatt. És a kislány is sírt. De ő az ő anyukája miatt, mert az is sírt. Nagyon szerette az anyukáját és átérezte az ő fájdalmát. Már akkor is.
Aztán mentem a kedvenc nagypapájáért, aki Pesten lakott. Idős volt már 92 éves. Átélt sok mindent. Vele már többször találkoztam. Egyszer Szibériában is, munkatáborban a világháború idején, de akkor nem vittem magammal, mert volt még dolga az Élettel. Most elesett és combnyakát törte. Kért még egy kis időt amíg a családjától elbúcsúzik, hogy még láthassa a szeretett unokáit. Adtam neki még pár napot és az Élet is szárnya alá vette, hogy jól legyen, jól élhesse meg az utolsó napjait. Elaludt a karosszékben ülve, boldogan, mosollyal az arcán. A lány ekkor már utolsó éves gimis volt, az érettségire készült. Ült a konyhaasztalnál és spenótfőzeléket evett bundáskenyérrel, amikor jött az anyukája és közölte a hírt. Évekig nem evett spenótot utána. De nem sírt úgy, mint kislányként a harcsákért. Csak ült és magába fordult. Elfojtotta az érzéseit.
Ezután egy ideig nem találkoztunk. 26 éves volt, utolsó éves az egyetemen, már Pesten lakott. Az anyukája hívta. Közölte a hírt, hogy veserákja van áttétekkel. A lány nyugtatgatta édesanyját, hogy erős, ki fog ebből jönni, hiszen soha nem volt beteg, de én már ott voltam, tudtam, hogy a lány bármennyire is szeretné megmenteni az anyukáját, ő menni akar. És akkor kitört belőle a zokogás. Csak feküdt az ágyán és azt kérdezgette, hogy miért pont az ő anyukája. Az nem lehet. Nem veszítheti el. Meg kell őt menteni. És elkezdett utánajárni a betegségnek és a lehetséges gyógymódoknak. Felmondott a munkahelyén és leköltözött Szegedre, hogy az anyukája mellett lehessen és megmenthesse őt. Legalábbis ő ezt hitte. Én már tudtam, hogy azért van ott, hogy elkísérhesse hozzám. Én nem hagytam szenvedni sokáig, három és fél hónapig táncoltam az Élettel, végül én kerekedtem felül. Emlékszem, amikor az utolsó hetekben egyszer benn volt a kórházban az anyukájánál és észrevette, hogy ott vagyok. Az anyukája gondolatai már felém irányultak, módosult tudatállapotban volt. A lány ment az orvoshoz, hogy számon kérje, miért szedálják le az ő anyukáját. Az orvos csak annyit kérdezett, hogy „nem tudja mi a helyzet? Az anyukája meg fog halni.” Ő ezt nem akarta elhinni, de akkor ott minden megváltozott. Már felnőtt volt, de még mindig kislány. Az ő anyukájának a kicsi lánya. Aznap már nem tudott visszamenni a kórházba mert csak sírt egész délután és este. Az apukáját kérdezte, hogy ő tudta-e? És mérges volt, mert neki nem mondták. Másnap összeszedte magát és ment be ismét az anyukájához, aki már külön szobában volt. Csak ült mellette sírdogált és próbálta felfogni, hogy az Élet lassan átadja nekem az embert, akit mindenkinél jobban szeretett. Az anyukája már a két világ között volt, már látott engem. Mondta is többször „Menjünk! Mehetünk!” Egy-egy pillanatra még visszatért, akkor kérdezte a lányát, aki mellette ült és fogta a kezét, hogy „miért sírsz?” Ez volt az utolsó mondata. A lány nem tudott felelni, csak sírt tovább és nézte, ahogy az anyukája szervei sorban leállnak és közeleg a végső búcsú pillanata. Aznap este látta őt utoljára, az éjjel magamhoz vettem a lelkét. A lány több évig gyászolta az anyukáját és eljátszott a gondolattal, hogy szeretne valahogy segíteni másoknak is, akikhez már bekopogtattam. De akkor ezt elvetette, mert munkát kellett keresnie, hogy tudjon Élni.
Fotó: Takeshi Arai Pexels
